Ember és Oroszlán

 

 

– Nyugi, nem lesz baj, érzem! – nevette Agrippa kis idő múlva. – A szerencse most a mi oldalunkon áll. Te élsz, sőt még egyikünknek sem hiányoznak végtagjai, megtudtuk, hogyan lehet kipusztítani Gorniuszt, és ami az egyik legjobb a sok közül – nem hiába megyünk. Ők küldték az üzenetet, tehát még életben vannak! – kurjongta bele a levegőbe mámorosan, s széles jókedve mindenkire átragadt, s együtt ünnepeltek. Jake és Ariana boldogsága, ha lehet csak még tovább fokozódott. Van akaratuk a küzdéshez, van kitartásuk a cél érdekében, van reményük, van esélyük s mindez azért, mert most már van fegyverük.

– Csakhogy a szerencse forgandó – vészmacskáskodott Bajusz (s csak azért legyen e furcsa szó említve lapon, mert a macska még most sem feledte ,,rémálma” tárgyát).

– Jól van, na! – torkolta le Jake. – Nemhogy örülnél, hogy most nagyjából minden rendben!

– Nem arról van szó! – vágott vissza a kandúr. – Épp csak megemlítettem egy általános igazságot, és megjegyzem általában igazam van!

– Hah! – horkant fel Agrippa. – Értem, akkor ezek szerint te már rég megetted volna Foxot. Na mindegy, menjünk tovább! Majd ha átértünk a mocsarason, alszunk még egyet! – vágta el a veszekedést.

Erre a kijelentésre mindannyiuk felhőtlen kedélyállapota némileg beborult. Jake és Ariana egyetlen porcikája sem kívánta a további stresszt és gyalogtúrát főleg egy ilyen nap után, ámde kelletlenül összepakolták kicsiny táborukat.

A biztonság kedvéért egy kötelet – amit még Jake hozott magával oly távolinak tűnő otthonukból, ami szinte már csak egy elfeledett emléknek tűnt – egymás derekára kötöztek, ha netán valamelyik mocsár megkergülne – s ettől kicsit olyan hatást keltettek, mint a kullogó fegyencek. Majd megtették az első pár métert a szag irányába, azért még mindig vidáman, magabiztosan.

Agrippa vezetett, mögötte haladt Jake, Ariana, és a sereghajtó Adelaida. Bajusz pedig Ariana nyakában gubbasztott. Könnyen észrevehették, hogy hol kezdődik a Liget. Az orrfacsaró bűz felerősödött, és megjelent az első mocsár is.

– Óh, te szent egér! – kapkodta orrát a macska mindenfelé. – Ez kegyetlen!

– Fúj, felfordul tőle a gyomrom! – nyöszörögte Ariana.

– Hát igen, ezért nem él itt túl sok szfinx – szűrte a foga közt Adelaida. – Nem sokan tudják elviselni ezt az öhm… hogy is mondjam… esszenciát.

Agrippa prüszkölve felnevetett.

– Esszenciát! Adelaida, most nem kell ilyen finoman használnod az udvari etikettet! – hahotázta.

– Hé, még meghallanak! – figyelmeztette gyorsan Ariana.

– Oh, bocs! – mentegetőzött a szfinx, majd nagy nehezen rendezte arcvonásait. – Csak hát az az öhm… kifejezés – harapott az ajkába, látszólag újabb röhögőgörcs készült kitörni rajta.

Jake nem ítélte el. Ha nem félt volna attól, hogyha kinyitja a száját, akkor kijön a nemrég elfogyasztott táplálék – vele együtt kacag. Kétségtelenül ez volt eddigi itt tartózkodása legrosszabb napja, de egyben a legjobb is, mert minden kezdett jóra fordulni. A szerencse kivételesen most az ő pártjukon állt. Remélte, hogy sokáig nem is fog megbillenni a mérleg más irányba.

Vagy három órán keresztül bolyongtak a Ligetben. Megkönnyebbülésükre kellemesen csalódtak benne – az tökéletes ellentéte volt a Rengetegnek. Itt szinte minden fán madarak csicseregtek, a napfény is besütött, rovarok zümmögtek, rágcsálók ugráltak fáról fára. Egyedül, ami elrontotta az összképet, az a bűzölgő számtalan mocsár. A Ligetben a levegő nagyon páradús és fülledt volt, s ettől fehér gőz kavargott mindenfelé. A fákról indák lógtak, s trópusi madarak csiviteltek rajtuk a szivárvány minden színében. Mindemellett, a sok inda miatt csak görnyedve tudtak közlekedni, annyira belepte az egész ligetet a vad, olajzöld növényzet.

Volt olyan mocsár, amit ki tudtak kerülni kisebb kerülőt téve, de akadt olyan is, ami vagy ötven méter hosszú és ugyanolyan széles lehetett. Többnyire az ilyen méretűekbe kellett belegázolniuk. Mikor ezt tették a félsz mindig bennük motoszkált, hogy mi van ha elnyeli bármelyiküket egy alattomos süllyesztő, de olyankor a kötél némileg biztonságot nyújtó menedékére gondoltak – átvitt értelemben is. A közöttük lévő kötelék annyira erős volt, hogy lehetetlennek tűnt, hogy cserbenhagyják egymást.

Mint kiderült, Agrippa rosszul mondta, hogy csak derékig fogja őket ellepni a láp. Igaz akadt olyan, is, de többnyire a nyakukig ért a fojtogatóan büdös iszapos víz. De legalább az álcájuk miatt nem kellett aggódniuk – az újra tökéletes volt, sőt! Bajusz felkapaszkodott Ariana fejére, és ott trónolt rajta, mint egy hatalmas groteszk kalap.

Már több órája mentek szüntelenül, s szerencsére, se egy kósza nyíllal, se egy felbőszült szfinxszel nem találkoztak.

Ariana egyre jobban felszabadult, kétes biztonságérzete támadt, s gondolati is felengedtek. Már régóta ott motoszkált a fejében egy kíváncsi kérdés, amit eddig még nem volt alkalma feltenni.

– Agrippa, Adelaida! – szólt barátaihoz. – Kérdezhetek valamit?

– Máris megtetted! – viccelődött Agrippa, majd nagylelkűen hozzátette. – De azért még egyet engedélyezek!

– Hát szóval… – kezdte kicsit félszegen, nem tudta hogy sértő e két barátjára nézve amit kérdezni akar. – De csak akkor válaszoljatok, ha ez egyáltalán nem sértő vagy kellemetlen számotokra, jó?

– Jó, rendben! Halljuk! – türelmetlenkedett a szfinx.

– Nos, a mi fajtánknak, az embereknek – magyarázta – kétféle elmélete van arról, hogy miként lett az első ember. Az első egy bibliai történet, miszerint Isten teremtette az embert porból. Ez a fajta elmélet általában a hívőknek szól, de létezik egy másik is, egy tudományosabb. Rengeteg tudós és kutató dolgozott azon, hogy felfedje az emberiség eredetét, s végül arra jutottak, hogy az evolúció során fejlődtünk ki, és a legközelebbi leszármazottaink a majmok – foglalta össze tömören, a két szfinx pedig kíváncsian nézett rá, hallgatva, hogy mire akar kilyukadni.

– De ti nem vagytok emberek – rázta a fejét. – S minden bizonnyal a majmokhoz aztán végképp semmi közötök. De akkor az első ősötök, Giring-Aran hogyan lett? Teremtette valaki, a ti isteneitek közül vagy egy hatalmas mágus? Mert ez így… – kereste a szavakat. – Ti nem tartoztok sehova sem! Ne értsetek félre – ijedt meg hirtelen – nálatok csodásabb és értelmesebb lényekkel soha életemben nem találkoztam. De ti nyilvánvalóan nem vagytok sem emberek, sem oroszlánok. Olyan mintha…

– … mintha megrekedtetek volna az evolúció egy lépcsőjén – fejezte be húga helyett Jake, majd rögtön megijedt, hogy túl sokat mondott, és ezzel megbántja Agrippáékat.

– Igen – ismerte be Ariana.

Meglepetésükre a két szfinx nemhogy megsértődött volna, hanem újra kitört rajtuk egy röhögőgörcs.

– Ez a legszebben megfogalmazott sértés, amit valaha kaptunk! – prüszkölte Agrippa egy nagy mocsár kellős közepén.

– Mi? De hát mi nem… – kezdte Ariana mentegetőzést, és egy pillanatra megijedt, hogy elérte amitől tartott, de Adelaida leintette.

– Tudjuk, tudjuk. De tény és való sokan nevezték már a mi népünket szörnyszülöttnek és más egyéb rémségnek, de ilyen tudományos megfogalmazást még senki sem használt ránk – mosolyogta.

– Höh! Szörnyszülött, nem is olyan alaptalan… – dünnyögte Bajusz Ariana fejéről, de mindenki elengedte a füle mellett rosszmájú megjegyzését.

– Természetes, hogy kíváncsiak vagytok ránk, elvégre nem mindennapi lények vagyunk, s ugyanúgy, mint minden fajnak, nekünk is megvan a saját teremtéstörténetünk – vette komolyabbra fordítva a szót Agrippa.

Jake és Ariana érdeklődve hallgatta őket, miközben egy kisebb mocsáron keresztül vergődtek át.

– Vegyük első példának a főnixeket – mondta Adelaida. – Láttátok Foxot – mutatott rá. – Csodálatos és értelmes teremtmény, s mindemellett gyönyörű a maga nemében. Azt tudnotok kell, hogy a főnixek évezredes múlttal és mágiával rendelkeznek. S nem hagyják el a világukat, hacsak nem döntenek úgy, hogy elfáradtak és pihenni térnek az örök nyugalomba.

Ariana kérdőn nézett rá.

– Úgy értve, hogy eltávoznak az élők sorából, meghalnak, értitek – magyarázta Agrippa. – S ez nekik saját döntésükön alapszik. Egyébként lehetetlenség őket elpusztítani. Ha valaki mégis megpróbálná, hát igen súlyos árat fizetne érte – kacsintott hátra Bajuszra, aki némileg már tapasztalt ebből egy kis ízelítőt. – De egyébként azért lehetetlen őket elpusztítani, mert elhamvadnak és új életre kelnek ilyen esetben. És jaj, annak, aki megpróbálkozott vele!

– Foxnak és népének legendái is beszámolnak a saját teremtéstörténetükről. Ez igen hosszadalmas és bonyolult, de csak a lényegét mondom el – sóhajtott fel a szfinx. – Legendájuk úgy tartja, hogy egy hópehelyből és lángokból keletkezett az első főnix. A hópehely volt a tisztaság, értelem és lélek, a tűz pedig az erő, akarat és hatalom. De a hópehely a melegtől megolvadt, a tűz martalékává vált, és egyben tovább élt akkor, mikor a kialvó lángok hamvai közül előbukkant egy piciny főnix.

Jake és Ariana álla leesett. Jake eddig azt az álláspontot képviselte, hogy egyszerűen valamilyen különleges madár leszármazottai. De hópehely, meg tűz?! Vagyis tűz és víz?

– De akkor, hogyhogy nem lesz minden tűzből, amibe egy hópehely hullott főnix? – tárta szét karjait Ariana.

– Mint, már mondtam varázslat – biccentette oldalra fejét Adelaida. – Elég hosszadalmas, és bonyolult történet, de most a miénket akarjátok hallani, nem? Csak példának hoztam fel őket, hogy nyitottabbak legyetek a mi legendáinkra.

– Ja, igen persze – kapott észbe Ariana. – Folytasd csak!

– Az első ősünk Giring-Aran volt. Az ő történetét szeretném elmesélni nektek. – kezdte meséjét a szfinxlány, és tekintete messzire elrévedt. – Szigetünk hosszú-hosszú ideig az oroszlánok irányítása alatt működött. Ezek az oroszlánok nem tudtak beszélni, nem voltak túlságosan értelmesek sem, csak az ösztöneik irányították őket. Ám akadt köztük olyan, aki jóságosabb volt a többinél, némi szelídség rejlett benne.

Több százan éltek itt. Itt, a szigeten, ami halban és vadban, vízben és fában gazdag volt. Tökéletes lakhely egy ekkora kolónia számára. De egy nap emberek nagyobb csoportja érkezett – borzongott meg, s úgy belemélyedt a mesélésbe, s olyan átéléssel mondott ki minden szót, szinte énekelve, hogy Jake és Ariana úgy érezte, máris visszarepültek a múltba. – De akár előembereknek is nevezhetném őket. Hátuk hajlott volt, beszélni nem nagyon tudtak, pár szónál több nem volt a szókincsük, és értelmük, lelkük sem volt tiszta. Bitorolni érkeztek messze földről, mivel a sziget nyújtotta kedvező körülmények és lehetőségek őket is vonzották.

Elkezdődtek a harcok. Súlyos és gondterhelt idők voltak akkoriban – ráncolta homlokát. – Rengetegen elpusztultak mind az oroszlánok, mind az emberek közül – hiába. Mert hiába harcoltak, a semmiért! Egyik fél sem győzhette le a másikat. Az embernek volt fegyvere, az oroszlánnak meg rettenetes ereje. Évekig folytatódott a vérontás. Az emberek vezetője egy Giring nevű erős jellemű ember volt. Harcos, bátor, talpraesett és sokkal jóságosabb, mint barbár társai. Ő vezette csatába harcosait. – Ariana közbe akart kotyogni, de Jake csendre intette, Adelaida meg mintha az egészből semmit nem vett volna észre, ősi lágy hangon folytatta. – Az oroszlánoknak is volt egy vezetője. Őt Arannak hívták – legalábbis az emberek így nevezték el, mert mikor annak harcosai elbődültek, mindig valami ilyesmit véltek kihallani belőle. Ő erősebb, méltóságteljesebb, és széplelkűbb volt mindegyik szörnyetegnél. Uralkodásra termett.

Giring és Aran is harcba vitte seregeit. Giringnek nem nagyon volt ínyére az állatok felesleges vérontása, és Aran se volt odáig az emberek pusztításáért. De, mint mondtam, mindkettő nagyon különbözött fajtájától – nézett rájuk hirtelen felébredve a meséből, de aztán újra visszasüllyedt. – Mindkettőnek csak egy maroknyi serege volt, az évek során sokan elhulltak mindegyik oldalról. De mindketten népük érdekeit képviselték, nem engedhettek a másiknak, ha tudták is, hogy ez végzetes lesz.

Az ütközetben Giring és Aran egymás ellen párbajozott. Mindketten fiatalok, ereje teljükben lévő férfiak voltak. Giring kardja lapjával hárított minden súlyos csapást, de Arant megsebezni lehetetlenségnek bizonyult. Giring könnyebben fáradt, mint ellenfele, s mikor legjobb barátja az egyik oroszlán karmai közé került, hátrált, hogy segítsen neki. De nem volt elég éber. Egy rossz lépésen és egy pillanaton múlt minden. Aran kiverte a kezéből a kardot, és ráugrott. Giring a földön kötött ki, s várta mikor tépi le a fejét a hatalmas oroszlán. De az nem következett be. Az oroszlán csak nyugtatta mellső mancsait annak mellkasán, nem engedte ki gyilkos karmait.

Mélyen egymás szemébe néztek, s felismerték egymásban a rokonlelket. A zord külső mindkét esetben szelíd belsőt rejtett. Közben a harctéren megállt minden ember és oroszlán. A harc félbeszakadt, vezéreiket nézték. Itt és most eldőlhetett volna minden, az évekig tartó küzdelem véget érhetett volna. Egy harapás. Ennyi kellett volna. De Aran nem tudta megtenni, képtelen volt elpusztítani rokon lelkét. Tétovázott, a többi oroszlán biztatólag üvöltözött, buzdították a maguk sajátos nyelvén. De Aran csak nézett az ember szeme mélyére ahol meglátta annak igazi arcát.

Lényének minden egyes porcikája tiltakozott a gyilkosság ellen, s nem tétovázott többé – Adelaida elhallgatott egy pillanatra, Ariana lélegzete pedig elakadt. – Felüvöltött tehetetlenségében. Ha nem gyilkol, őt ölik meg saját harcosai, viszont ha ő gyilkol elpusztítja lelkének rokonát! Ám hatalmas pofájából az üvöltés mellett, más is elhagyta torkát. Vakítóan fehér, izzó fény tört fel belőle, körbevéve őt, és az embert. Harcosaik semmit sem láttak, csak a fejüket kapkodták és takargatták a perzselő fény elől. Amikor képesek voltak kinyitni szemüket, nem látták már sem Giringet, sem Arant. Helyette egy csodálatos lény állt ott teljes tökéletességében: Giring-Aran.

Felsőteste emberi volt, Giring vonásai némileg tükröződtek rajta, de szinte mind elveszett, és gyönyörűbb lett. Lelkeik új testet öltöttek, immár egyetlen egyben. Giring-Arannak mézszínű hosszú haja volt, s szeme akár az olvadt arany. Oroszlánteste izmos, erőteljes, és bundája mintha selyemből lett volna úgy csillogott. Hátából pedig két óriási angyalszárny nőtt elő. Kétségtelenül a legtisztább, legtökéletesebb és legkülönlegesebb lény állt a harcosok előtt.

A harcosok előtt, akik külön-külön tisztelték és felnéztek vezetőjükre, de az új lénytől visszariadtak. Első reakciójuk a félelem volt, majd ez átlendült támadássá. El akarták pusztítani vezetőjüket. Giring-Aran pedig szinte még fel sem fogta mi történt vele, menekülnie kellett. Ösztönösen kitárta szárnyait és felrepült a magasba, de lentről nyílvesszőket lőttek ki rája, s azok számos helyen megsebezték. Az emberek és az oroszlánok együtt üldözték őt odalent, s embertársai fegyvereket hajítottak testébe. Az eddig ellenségeskedő két faj egyvalamiben értett egyet, s ez némileg összekovácsolta őket annyira, hogy eredeti céluk feledjék: a lényt el kell pusztítani.

Giring-Aran nem bírta sokáig. A fegyverek számos helyen megsebezték, mikor pedig lejjebb zuhant harcosai is belemélyesztették fogukat, kis híján lerántva őt. De lelke erősebbé vált, s kitartása is sokszorozódott. Egészen addig repült nyomában egykori népével, családjával és ellenségeivel, mígnem besötétedett. Emberfele észrevette, hogy érzékei kiélesedtek, és a sötétben is lát, s így utolsó cseppnyi erejével legalább nem a biztos halálba zuhant, hanem egy erdő mohos talajára. Itt érte az öntudatlanság mélye, s ő úgy gondolta a halál is. De nem így történt: másnap reggel mikor kinyitotta szemeit, két arcot látott meg.

Ember és oroszlán együttesen emlékezett, hogy mindkettő nagyon fontos volt számára. Még emberi és oroszlán mivoltukban Giring is és Aran is megtalálta lelki társukat, asszonyaikat. Egy fiatal nő, és egy nőstény oroszlán volt mellette. Igaz, a nő már nem Giringet látta maga előtt akit megszeretett, s az oroszlán sem régi párjaként tekintett a lényre. Legalább is nem teljesen. Szemében mindkettőt fel lehetett fedezni – kettő volt, s mégis egy.

Az embernő bekötözte Giring-Aran sebeit, az oroszlánnőstény pedig élelmet görgetett az orra elé. Egyiknek sem tetszett ez az új helyzet, de mindegyik túlságosan ragaszkodott párjához, semmint hogy elengedje. Több napon át viselték gondját, a legnagyobb titokban, állandó őrizet alatt. A nő és az oroszlán szövetséget kötött, közös cél vezérelte őket: életben tartani a csodát. De ez nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek és oroszlánok követték, és meglepték őket. Mindkét asszony számos sebesülést szerzett, Giring-Aran üvöltött a tehetetlenség okozta fájdalomban, és az újonnan szerzett nyilaktól. Nem tudta melyik asszony elé álljon, melyiket védje, hisz mindkettőt szerette!

De ekkor megtörtént a második csoda: a két asszony lelke is eggyéforrt, vakító fehér fény hömpölygött körülöttük, s megszületett, vagy inkább újjá Chéria. Szebb volt Giring-Arannál, sokkal nőiesebb és finomabb vonások uralták. Haja derékig leomló búzakalász, szeme olyan gyönyörű kék volt, hogy még az ég is szépségét vesztette mellette. A harcosok első reakciója ugyanaz volt: félelem. De nem támadtak. Már barbártörvényeik közt réges rég ott volt az a törvény, vagy inkább szabályszerűség, hogy az asszonyokat, nőstényeket nem bántják, hanem tisztelik. Chériát is tisztelték. Az pedig megparancsolta nekik, hogy hagyjanak fel a küzdelemmel, éljenek békében egymás mellett. S ez így is lett. A territóriumokat felosztották, s az évek során még számos oroszlán és ember talált egymásban rokonlelket és vált szfinxszé.

De a szigetnek csak két igaz uralkodója volt: Giring-Aran és Chéria, akik véget vetettek a vérontásnak, és szebb jövőt teremtettek mind az embereknek, oroszlánoknak és szfinxeknek.